2009.10.01. 21:54
Egy perc az életből I.
Kettesével szeltem a lépcsőket könyvtár irányába. Az osztálytársaim messze előttem jártak. Mindnyájan a fénymásoló szobába tartottunk. A könyvtár ajtaja sejtelmesen, résre nyílva várt, gyorsan becsusszantam rajta, köszöntem, majd sietve becsuktam magam mögött. Néhány lépéssel… néhány átkozott lépéssel később pillantottam meg.
Tán képzelődtem? Meglehet. De a látvány egy életre rabláncra vert. Akár akartam, akár nem. Ma már keservesen sírok, hogy elmúljon ez a veszedelmes érzelem, de mindhiába. Vasmarokkal melengeti szívemet felmerengő arcképe, és érdes hangon búg fülemben a nap minden percében gyönyörűséges neve.
Csak egy pillanatra tekintettem be a könyvtár géptermébe. A számítógépek népes sora hangosan zúgott. Semmi különöset nem vettem észre, először. Jeges érintés égette meg testem, ahogy elhaladtam a fehérre mázolt faajtó mellett. Megtorpantam, majd mély önkívületbe esve lépdeltem vissza. Mint aki szellemet látott. Bár az lett volna, de mégsem.
Egy lány állott társaival. Meglepetten meredtem rá, már nem tudom mit néztem meg először rajta, az arcát, vagy a haját( különös mód emlékeztetett egy nem rég elvesztett barátoméra), nehezemre esik visszaemlékezni, de egy dolgot soha nem fogok elfeledni, amit belül éreztem akkor. Görögtűz lobbantotta lángra szívem, mely, mint hamuiból feltámadt főnix madár, kezdett el újra dobogni. Hangosan, akár a tenger zúg, s hevesen, akár a kőzet izzik a hegyek gyomrában.
Hosszasan meredtem értetlenül, de az idő csak számomra telt. Millió gondolat hevert szétszórva a fejemben, várva, hogy helyükre pakoljam azokat. Akár a földrengést követő káosz. Megváltoztak a világ törvényei számomra. Lebegtem. Newton törvényei nem hatottak rám. Álom csak, gondoltam. Lelkem lassan elhagyta testem, s a lány köré fonódott, megölelte, s tisztán mosolygott, barátra talált. Nem kell hozzá tudomány, és több éves ismertség. Megízlelte nemes lelkét és ez elég volt. Elég, ahhoz hogy megjegyezze. Egy életre.
Súlyos koppanás a kemény kövön. Nem szállok már, és végképp nem álmodok. Egy helyben állok, tágra nyílt szemekkel egy lányt bámulok feltűnően. Szerencsére még nem vett észre, ahogy a barátai sem. Elmosolyodva beszélt, szelíden. Halkan, nem is hallottam, pedig csak néhány méterre állottam tőlük.
- Hé Peter gyere már, mire vársz? Mindjárt vége a szünetnek! - Szólalt meg Adam mellettem.
Visszatérve a valós világ nyomorúságos kínjai közé még egy utolsó pillantást vetettem a lányra, aki oly mély benyomást tett rám pusztán az egyszerű kisugárzásával, mint amilyet még soha sem éreztem… talán csak egyszer. Annál a lánynál… de Ő a múlt, s most a jelen történései folynak. Ami történt, megtörtént, elmúlt. Mint az esti vihar, mely reggelre sehol,s az élet a régi kerékvágásában folytatódik tovább..
Megráztam a fejem, majd odafordultam Adamhoz hogy folytassam a mindennapi színjátékot, amit sokan csak „életnek” neveznek.
- Menjünk tesó! – szóltam a megszokott hangsúlyban, és elindultunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
